A 2011-es bűnmegelőzés-politikai évértékelő bejegyzésemet egy ponton felül kívánom írni: mégis történt egy kvázi előrelépés azzal, hogy a VÁTI és az OKrI szakemberei a Belügyminisztérium megbízásából írtak egy kézikönyvet a városok biztonságának fokozása témakörében. Nem volt ismeretlen előttem ez a projekt, már az elmúlt év felénél tudomásom volt erről, de az egyik érintett szakember – a jelek szerint – pontatlan információkat hozott tudomásomra, s azt hittem, hogy ebből nem lett semmi. Mint nemrég kiderült, nem így van.
Természetesen nagy örömöt és elégedettséget érzek akkor, ha olyan fejleményekről számolhatok be, mint amilyen ennek a kézikönyvnek a megírása és közzététele. Rendkívül fontos ugyanis a bűnmegelőzés-politika (horizontális) hangsúlyának növelése, a tudatosítása annak, hogy az állam, a büntető igazságszolgáltatás a személyi és közösségi biztonság garantálásában nem teljhatalmú úr, bizony az államnak vannak határai. Másrészt ez a tőlem független projekt kitűnő alkalmat teremt arra, hogy felmérjem a témában szerzett tudásomat, és levonjam a megfelelő következtetéseket.
A projekt elindulásának elsődleges okai közül az egyik a bűnözés földrajzi megoszlásában keresendő, ugyanis az elkövetők célpontjai elsődlegesen a városok területén találhatók meg. A kézikönyv is kiemeli, hogy Magyarországon a városi bűnözés az összbűnözés 80 százalékát teszi ki. Szerepet játszott ebben még az előző bekezdésben tárgyalt felismerés is, azaz a helyi önkormányzatok kiemelt szerepe az illetékességükön élők biztonságának fokozásában.
A kézikönyv nyolc fejezetre tagolódik. Az első a Városbiztonság, városi bűnözés címet kapta. Ebben a fejezetben a szerző a városok biztonságát befolyásoló ún. hagyományos, valamint a XX-XXI. század új kihívásaira hívja fel a figyelmet, mint például a terrorizmus vagy a tömeges migráció. Ugyanitt kaptak helyet azok a nemzetközi és hazai dokumentumok, jogszabályok, amelyek meghatározzák Magyarország kötelezettségeit a biztonságosabb, élhetőbb városokért. Zárásképpen a fejezet szerzője azokat a bűnmegelőzési szempontból is releváns alapelveket taglalja, amelyekre a várostervezésért felelős szakembereknek tekintettel kell lennie. Összességében egy nekem is pár újdonságot tartogató, tartalmas dolgozatot olvashattam, amely azonban nem mentes legalább egy csúnya tévedéstől sem. A szerző lehetett volna kritikusabb a forrásaival, illetve alaposabb is, hiszen egy Magyarországon egyedülálló és már csak emiatt kiemelten fontos dokumentum szakmai minőségét rontja le ezzel.
A második egy táblázatokkal, grafikonokkal és térképekkel gazdagon tarkított fejezet, amely a városi bűnözés sajátosságait ecseteli változó időtávlatban. A fejezet erőssége, hogy nem elégszik meg csupán az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika adataival, hanem az elmúlt években készített kisebb-nagyobb viktimizációs felmérések tanulságait sem felejti el felhasználni. Nehéz erről a fejezetről bármi mást írni. A dolgozat írója rutinosan tette a dolgát, ahogy az elvárható is.
A Városbiztonsági szempontok a településtervezés eszköztárában egy rövid, és éppen ezért bennem komoly hiányérzetet hagyó, cirka öt oldalas írás. Vitathatatlan érdeme ennek a fejezetnek, hogy a településtervezésben végre kimondottan helyet kap a bűnmegelőzés is. Ez egy igen komoly előrelépés, noha nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Városfejlesztési kézikönyv is felhívja erre a figyelmet. A hiányérzetem elsősorban abból fakad, hogy lehetett volna tágabb kontextusban (területi politika) is tárgyalni ezt a fejezetet, de talán csak azért gondolom ezt így, mert éppen egy ilyen témájú könyvet olvasok.
Az építészeti bűnmegelőzést tárgyalja a negyedik fejezet, a Biztonságosabb helyek, biztonságosabb környezet. A témával magam is sokat foglalkoztam, az írországi konferencia, amelyről három részben számoltam be, kifejezetten ezt a témát ölelte fel (a könyv megszületésében két közreműködő személy szintén ott voltak). Ebben a részben a szerző azokat az építészeti sajátosságokat járja körbe, amelyek nagy segítséget jelenthetnek a településtervezők számára. Talán csak azt sajnálom, hogy a szerző nem említ magyarországi példákat, pedig vannak ilyenek. Például Cséfalvay Zoltán foglalkozott ezzel, aki az egyik könyvében a lakóparkok világát járja körül – köztük a Magyarországon épülteket is.
A cikk folytatódik.
január 24th, 2012 → 20:23
[...] előző részben a kézikönyv ismertetését nagyjából annak a felénél abbahagytam. A második és egyben [...]